Gyakran kerülnek hétköznapi értelemben vett akadályok a Járókelőn az akadálymentesítés kategóriába. Most abban szeretnénk segíteni, hogy a beérkező bejelentéseknél tiszta és egyértelmű legyen, milyen ügyek tartoznak az akadálymentesítéshez.
Fotó: t tbodai
A bejelentéseknél külön probléma-kategória az akadálymentesítés. Ide helyesen olyan ügyek tartoznak, mint például magas útpadka, nehezen megközelíthető postaépület, nem működő lift a vasútállomáson, hangjelzés nélküli gyalogátkelő és így tovább. Minden olyan ügy, ahol a fogyatékkal élők, kismamák, idősek, mozgásszervi nehézséggel küzdők számára nehézséget okozhat a közterületi infrastruktúra használata. Egy járókerettel vagy felpakolt babakocsival közlekedve is komoly nehézséget okozhat az arasznyi magas padka egy gyalogátkelőnél vagy járdaszigetnél - számtalan ilyen bejelentés érkezik a Járőkelőhöz.
Viszont gyakran kerülnek be az akadálymentesítéshez oda nem tartozó ügyek is (amiket az önkéntes ügykezelőink aztán átsorolnak a megfelel kategóriába), például betört ablaküveg és omlásveszély, benőtt járda, kidöntött közlekedési tábla vagy úttestre belógó fa. Ezeket köznapi értelemben tekinthetjük akadálynak, de nem tartoznak a bejelentési kategóriába. Hogy egészen pontosan mit is jelent az akadálymentesítés, azt a jogi környezet rövid áttekintése segíthet megvilágítani.
A 2007. évi XCII. törvény elismerte az ENSZ-ben az előző év decemberében elfogadott Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezményt, amely megerősítette, hogy valamennyi emberi jog és alapvető szabadság egyetemes, oszthatatlan, kölcsönösen függ egymástól és kapcsolódik egymáshoz, ezért szükséges, hogy a „fogyatékossággal élő személyek számára biztosítsák ezek teljes mértékű gyakorlását hátrányos megkülönböztetés nélkül”.
Az első cikk rögzíti az egyezmény célját: „valamennyi emberi jog és alapvető szabadság teljes és egyenlő gyakorlásának előmozdítása, védelme és biztosítása valamennyi fogyatékossággal élő személy számára, és a velük született méltóság tiszteletben tartásának előmozdítása.” Ugyanitt definiálja, mit ért „fogyatékossággal élő személy” alatt: „minden olyan személy, aki hosszan tartó fizikai, értelmi, szellemi vagy érzékszervi károsodással él, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja az adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását.”
A dokumentum bevezeti az „ésszerű alkalmazkodás” („elengedhetetlen és megfelelő módosításokat és változtatásokat jelenti, amelyek nem jelentenek aránytalan és indokolatlan terhet”) és az „egyetemes tervezés” („a termékek, a környezet, a programok és szolgáltatások oly módon történő tervezését értjük, hogy azok minden ember számára a lehető legnagyobb mértékben hozzáférhetőek legyenek”) fogalmát.
Az egyezményt céljai között szerepel a hozzáférhetőség is, egyéb más mellett a fizikai környezethez és a közlekedéshez, „mind városi, mind vidéki területeken”.
Fotó: Lukács Máté
Tehát az államnak minden polgára számára biztosítania kell az egyenlő hozzáférést, ennek megfelelően kell átalakítania és fenntartania az épített környezetet (és tágabban az állampolgári létezés egészét). Egy gyakorlati példa: ha egy mozgássérült útlevelet szeretne csináltatni magának, akkor el tud jutni az otthonából az általa kiválasztott kormányablakhoz és ott saját maga tudja igényelni az okmányt.
Ez az egyszerű bürökratikus kötelezettség feltételez akadálymentesített gyalogátkelőket, adott esetben alacsonypadlós tömegközlekedési járműveket, kívül-belül akadálymentesített középületet. 21 évvel az első akadálymentesítésről szóló törvény (1997. évi LXXVIII. törvény) kihirdetése után ez még koránt sem magától értetődő. Pedig a törvény előírja, hogy 1998. január 1-jétől „minden új építésű vagy felújítandó, átalakítandó közhasználatú építmény tervezésekor és a kivitelezés során is kötelezően figyelembe kell venni és érvényesíteni kell az akadálymentesítés szempontjait”. A törvény meghatározása szerint akkor akadálymentes az épített környezet, „ha annak kényelmes, biztonságos, önálló használata minden ember számára biztosított, ideértve azokat az egészségkárosodott egyéneket vagy embercsoportokat is, akiknek ehhez speciális eszközökre, illetve műszaki megoldásokra van szükségük”.
Az ENSZ illetékes bizottsága (CRPD) hat évvel ezelőtti jelentésében megállapította, hogy Magyarország „egyetlen akadálymentesítésre vonatkozó nemzetközi kötelezettségvállalás határidejét sem tudta betartani, sőt további halasztások várhatóak”. Egy európai szakértői csoport (ANED) tavaly arra a következtetésre jutott, hogy „az egészségügyi, oktatási és középületek, de legfőképpen a közlekedés akadálymenetessége még mindig alacsony fokon valósul meg”.
Az évek során jó néhány emlékezetes akadálymentesítésről számolt be hazai média, elég csak a tiszaföldvári strandra, a szilágyi háziorvosi rendelőre, az Eger-patak gyaloghídjára, a nemrég átépített Móricz Zsigmond körtérre gondolni. Ha pedig arra gondolunk, hogy a 3-as metró százmilliárdos felújítása csak azután lesz majdnem teljesen akadálymentesített, hogy jókora médiabotrány lett az ügy körül és elkezdték gyűjteni a népszavazáshoz az aláírásokat, akkor szinte biztos, hogy még jó ideig megoldandó probléma marad az akadálymentesítés.
