Kerekasztal beszélgetés a Dunában rejlő kiaknázatlan szemléletről és a lehetséges új megközelítésekről, amelyekkel közelebb lehet vinni az emberekhez a folyót.
Fotó: Istvándi Botond/Valyo Kikötő Facebook
Múlt péntek délután tartották meg a Dumapart Lakossági Mobilitási Műhely harmadik kitelepülését, „Víz és város problematikája” elnevezéssel – egy kerekasztal beszélgetés a Duna partján a folyó hasznosításának újszerű, távlati hasznosításáról.
Először is érdemes megjegyezni, hogy nagyon jól összerakott panel gyűlt össze péntek délután a Valyo Kikörtőben megtartott eseményen - az egyetemi- és mérnöki világból érkezett szakember (Fonyódi Mariann, BME Építészmérnöki Kar Urbanisztika Tanszék), illetékes (Nyul Zoltán, BKK Stratégia és Innováció) és elkötelezett civilek (Lohász Cecília és Tömör Miklós, Valyo – Város és Folyó Egyesület). Érdekes, informatív, egymás érveire és nézőpontjaira reflektáló beszélgetést folytattak a résztvevők egy hozzáértő moderátor irányításával.
Fotó: Dumapart
A különböző nézőpontok jól érzékelhetőek voltak a Szabadság híd kapcsán, aminek lezárása két évvel ezelőtt a Bartók Béla úti munkálatok szükségszerű velejárója volt, ám hamar elsöprő népszerűségű szabadidős- és turista célponttá vált.
Abban mindenki egyetértett, hogy sikeres és előremutató kísérlet a híd hétvégi lezárása. A civilek részéről Lohász Cecília kiemelte a kísérletezgetés fontosságát, Tömör Miklós visszaidézte, hogy a lezárás körüli koncepcióhoz a Kolumibiából eredeztethető ciclovía (azaz hétvégente autók elől elzárt, a bicikliseknek megnyitott út) adta az alapötletet, ezután pedig felvetette a híd lezárásban rejlő további lehetőségeket, például a lezárás meghosszabbítását egészen a Kálvin térig.
Ugyanakkor Nyul Zoltán emlékeztetett arra, hogy a siker koránt sem volt biztos, nagy volt a kockázat: ha az átmenő forgalom hiánya súlyos, komolyabb gazdasági károkat eredményező bénultságot okozott volna, a súlyos retorziók nem maradtak volna el. Fonyódi Mariann hozzátette, hogy 2002 és 2013 között belvárosi közlekedés artériáit elzárták a felújítási munkák, amit Budapest egészen jól bírt.
A beszélgetés elején hangsúlyos szerepet kapott az igény mint kulcsszó. Lohász az igény és szükséglet „mindig kíván egy víziót”, azaz meg kell mutatni az embereknek, tudatosítani kell bennük, hogy milyen csodás lehetőségek rejlenek a folyóban. Fonyódi felidézte a látványt, ahogy turisták egy csoportja a szalagkorlátok mellett egyensúlyozik az Erzsébet hídnál, hogy közel kerüljenek a vízparthoz: az emberek szeretik klassz, élvezetes helyeken eltölteni a szabadidejüket.
Szó esett a fejlődés mikéntjéről is. A Valyo és a hozzájuk hasonló civil szervezetek pici, pont szerű kezdeményezésekkel tudják előre mozdítani az ügyet, például a Valyo Kikötő megnyitásával. Nyul elismerte, hogy sajnos kevés ide vonatkozó konkrétumról tud beszámolni, viszont fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a Duna egyszerre sztráda és kikapcsolódási lehetőség is – ezeket a funkciókat nehéz összeegyeztetni, ám annál fontosabb lenne kihasználni, például a hajózási eszközök és -infrastruktúra fejlesztésével.
A hétvégi hídlezárással és egy új budapesti gyalogos híd újra és újra felmerülő ötletével kapcsolatban Nyul Zoltán fontosnak tartotta kiemelni, hogy „nem csak tíz-húsz milliárdos projektekkel lehet eredményeket elérni, hanem ötletekkel, hozzáállással, megközelítéssel – a Szabihíd nekem erről szól”. Fonyódi Mariann szerint a rakpartok sokat emlegetett lezárásnak a szakmában ismertek a feltételi: gyűrű irányú közlekedési útvonal a város körül a forgalom eltereléséhez, számot tevő P+R kapacitás és így tovább (hogy ezek majd’ 30 évvel a rendszerváltás után miért még mindig csak vágyálmok, az megérne egy vagy inkább több panel-beszélgetést). Ugyanakkor a felmerülő ötleteknél, koncepcióknál társadalmasításra, széles körű együttműködésre és összefogásra lenne szükség.
A beszélgetés során elő-elő került a régi szemlélet (elefántcsont-toronyban tervezgető mérnökök, „egyszer felépíttetjük és akkor kész lesz”-hozzáállású döntéshozók), ami még nagyon is velünk él. Ne feledkezzünk el a Római part, vagyis a város legszerethetőbb, jobbára természetes vízpartja körüli huzavonáról, az oda tervezett gátépítés következményeiről vagy a tavaly ősszel átadott, térkőben és betonban gazdag vizes Moszkva sétányról.
A Szabadság híd egy kényszer szülte sikersztori, ami nem követelt jelentős anyagi áldozatot. Hogy lesz-e hajlandóság a költségesebb, nagyobb volumenű alternatív és emberközeli Duna-parti projektekre Budapesten, még nyitott kérdés.
Az eseményt a Városok az emberekért/Cities-4-People egy tavaly nyáron indult, három éves, uniós finanszírozású projekt keretében szervezték meg, amelynek célja „közösségi tervezésen keresztül olyan emberközpontú közlekedési fejlesztések támogatása”. Ez a kerekasztal-beszélgetés már a harmadik felvonása volt a hét állomásból álló sorozatnak, ahol a budai part új szemléletű közlekedés-fejlesztési lehetőségeiről esik szó.
