Városaink állandóan változnak, új épületek, parkok, terek és szokások alakulnak ki, ezek azonban csak nagyon ritkán nyerik el egyből a széles közvélemény tetszését. Sőt, kezdetben sokszor inkább ellenkezést váltanak ki az adott kor emberéből. A 19. és 20. század fordulóján rohamosan fejlődő világvárosokban, köztük Budapesten is bőven találunk példákat olyan épületekről, közterekről és eszközökről, melyeket ma már csodálunk vagy teljesen a mindennapok részének tekintünk, azonban déd- vagy ükszüleink korában ezek nagyon is megosztó viták forrásainak számítottak. 

Az alábbiakban a korabeli sajtó cikkeiből szemezgettünk olyan kritikákat és vitákat, melyek mai szemmel furcsának, jelentéktelennek, esetleg megmosolyogtatónak tűnnek. Az biztos, hogy e cikkek hangvételben, a vélt vagy valós félelmek kiemelésében sokszor nagyon is hasonlatosak a manapság megjelenő újságcikkekhez és a közösségi oldalak kommentjeihez. Ki tudja, talán a mai írásokra is ugyanígy fog majd tekinteni az utókor évtizedek múlva. 

„Voltaképpen nem is csunya (sic!), még csak az sem!...”

Az egyik leghíresebb nemzetközi példa talán a párizsi Eiffel-torony, melynek az 1887-ben kezdődő építéskor egy sor közismert francia személyiség tiltakozott a torony építése ellen, köztük Ifj. Alexandre Dumas, Guy de Maupassant vagy Paul Verlaine is nevetséges toronynak, ipartelepi gyárkéményének csúfolta, amely megszégyeníti a város többi emlékművét. Bár az 1889-es párizsi világkiállításra elkészült Eiffel-torony hamar népszerű turista látványossággá vált, még évtizedekkel később is megosztotta nemcsak a francia, de még a magyar közvéleményt is. 

„Az 1889-iki kiállítás sorompóba lépett, hogy megoldja a problémát: megépítette az Eiffel-tornyot, mely nemcsak a világ legmagasabb épülete, hanem egyszersmind az uj (sic!) vasépítészet első diadalemléke akart lenni. Hát annyit elért az Eiffel-torony, hogy a világ legmagasabb épületének mondhatja magát, de ami a problémát illeti, ez most tizenegy év multán még kétségesebb, mint valaha. Ma, ha lehet, még csunyábbnak (sic!) tartjuk az idétlen vas-kolosszust, mint akkor. Miért? Voltaképpen magunk se tudnók (sic!) indokolni. Egy renaissance (sic!) vagy góth (sic!) épület megítélésénél, hol hagyományos eszthetikai (sic!) tényezőkkel volna dolgunk, ugy (sic!) érezzük, indokolt véleményt tudnánk mondani, de e bizarr acéltorony láttára a meglepetésen kívül mintha semmiféle eszthetikai érzék nem ébredne fel bennünk. Voltaképpen nem is csunya (sic!), még csak az sem!... (…) Akiknek tetszik az Eiffel-torony, azok sem szépészeti érvekkel indokolják tetszésüket, hanem tudós okoskodásukkal. Azt mondják: kell, hogy tessék nekünk, mert vasból van, mert itt az uj (sic!) művészet jövője s mert a vasnak épp ugy (sic!) meg kell lennie a maga eszthetikájának (sic!), mint a kőnek. Az okoskodás lehet helyes, de az okoskodásból még sohasem támadt művészet. Az Eiffel-toronyból s vaselméletből sem lett arkhitektura (sic!), tán épp azért, mert olyan fortélyos okoskodással mentek neki a dolognak. (…) Ott áll a vasszálakból font óriási torony az 1900-iki világkiállítás közepén ma is: ott áll, mint egy hősies erőlködés, egy nagy eszthetikai (sic!) tévedés emléke, elhagyatottan, szomoruan (sic!), az emberi szem megszokta és miután nem látja többé hát tűri, de eszméjének nincs utóda. Csalódtunk: azt, amit 1889 megígért, 1900 nem tartotta meg, nem kaptuk meg a vas építészetének várvavárt formuláját.”

Budapesti Napló, 1900. augusztus 3. 

A budapesti „alsó- vagy felsővezeték” vita

Az első villamosjárat 1887-ben indult el Budapesten, azonban akkoriban a Fővárosi Közmunkák Tanácsa nem engedélyezte felsővezeték építését a város belterületén, ezért a Siemens et Halske egy alsóvezetékes rendszert dolgozott ki. Bár a rendszert évtizedekig használták, annak mégis számtalan hibája volt, hiszen a vájatok sokszor eltömődtek és főleg télen, a nagyobb havazások alkalmával meghibásodtak. Bár a felsővezeték műszakilag egy megbízhatóbb és jobban karbantarthatóbb megoldásnak tűnt, azonban városképvédelmi okokból sokan nem kedvelték – a belváros „elpókhálósítását” és leszakadás esetén a közlekedést megbénító, veszélyes eszközt látták benne. A vita nagyjából az 1920-as évek elején dőlt el, ettől kezdve a városban már csak felsővezetékes villamosvonalak üzemeltek. Miután a villamosok valóban megbízhatóbbá és üzembiztosabbá váltak – még a nagyobb téli havazások idején is –, a város lakossága is hamar belátta a felsővezetékben rejlő előnyöket. 1911-ben viszont még így írt erről a kérdésről a Budapesti Hírlap újságírója, nem is rejtve véka alá, hogy az alsóvezeték mellett teszi le a voksát. 

„A felsővezeték. Évek óta vitatkoznak már a városházán, hogy a felsővezeték a jobb vagy az alsóvezeték. Mind a két rendszernek vannak hívei, a kik (sic!) csoportosították az általuk pártolt rendszer hasznát. A kérdést azonban véglegesen nem döntötték el. A társaságok természetesen a felsővezeték mellett kardoskodnak, mert aránytalanul kisebb költséggel tudják jókarban tartani. A város közérdeke szempontjából azonban nagyon komoly és sulyos (sic!) okok szólnak a felsővezeték ellen. És a helyett, hogy a két rendszer jóságát és hibáit összevetve megállítanák s döntenének egyik rendszer mellett, kis részletekben, ötletszerűen szorítják ki a felsővezetékkel az alsóvezetéket s lassankint már a főváros belső területét is behálózzák felsővezetékkel. ’A közlekedési bajok’ orvosszeréül akarják fölhasználni a felsővezetéket s a mizériák megszüntetése címén vonalról-vonalra terjesztik ki a felsővezetéket. A főváros föláldozta már az egész Lipót-körutat (ma Szent István körút, szerk.) és Múzeum-körutat, most pedig megengedte a tanács a közuti (sic!) vasuttársaságoknak (sic!), hogy a zuglói és aréna-úti (ma Dózsa György út, szerk.) vonalon felsővezetéket építsen. A felsővezeték mellett megmarad az alsóvezeték is, de ez kevés vigasztalás, mert mégis bedrótozzák a Zuglót és az Aréna-utat. A felsővezeték mellett eddig az volt a legerősebb érv, hogy a közlekedés biztosabb, mint az alsóvezetéken és a teknikusok (sic!) kizártnak mondták a felsővezeték szakadást. A közuti (sic!) forgalom megvizsgálására kiküldött szakbizottság jelentése mást mond. A bizottság tizennyolc napon át ellenőrizte a forgalmat és megállapította, hogy a tizennyolc nap alatt háromszor okozott forgalmi zavart a felsővezeték szakadása.”

Budapesti Hírlap 1911. augusztus 20. 

A felsővezeték a nagyobb havazások alkalmával is megbízhatónak bizonyult, így az utasok is hamarabb megkedvelték (szeretlekmagyarorszag.hu)

Szűk járdák, tömeg, hangos, büdös autók: a Váci utca 1914-ben

Végezetül pedig egy kakukktojás, hiszen az alábbi témának ma is éppoly aktualitása van, mint 1914-ben, amikor ez a cikk született. Noha a szóban forgó Váci utca - a Vörösmarty tér és Szabad sajtó út közötti szakasza - 1964 óta sétálóutca, a városban még bőven találunk olyan útszakaszokat, melyre pontosan illik az alábbi leírás. Reméljük nekünk nem kell 50 évet várni a járművek forgalmának csillapítására a ma leginkább érintett belvárosi utcákban: 

"A Váci- utca tönkretételéről a kocsik és autók gondoskodtak. Ezt az utcát 6-8-ig sűrűn lepi el a sétáló és vásárló közönség. A két szűk gyalogjáró oly kevés ennyi embernek, hogy a teljes kocsiutra is szükség van. Ezt használják ki nagy örömmel a konfllisozók, fiákkerezők és autózók, a kik kéjjel hajtatnak bele a sűrű tömegbe- minden ilyen alkalommai nagy lökdösődést, tolongást, taszigálást okozva. A kocsik lovai trágyával piszkitják tele az utat, az autók benzinnel büdösitik halálra a levegőt, ezenkívül felvetik a port, a piszkot, szóval Ázsiát csinálnak ebből a kedves, szép nagyvárosi utcából. Lehetetlen, hogy Boda Dezső mindezt tudná, pláne tapasztalta volna, mert akkor nem tűrné. A közönségnek joga van hozzá, hogy 6-8-ig nyugodtan sétálhasson ezen az egyetlen promenádon s a rengeteg házbért fizető kereskedők is megérdemlik, hogy vevőiket egy okos rendőri intézkedés a vásárlás é két órája alatt megvédje a kocsik és autók ellen. Tessék tehát a Váczi-utcát (a Párisi-utca s a Gizella-tér között) délután hattól nyolcig elcárni a kocsik elől. A Váci-utca körül van véve parallel utcákkal, a melyek könnyen levezethetik a kocsiforgalmat, azok pedig, a kiknek a Váci-utcában az elzárt részen van dolguk, menjenek gyalog. Megengedjük, hogy a mit ajánlunk, fényűzés, de egy város néha fényűző is lehet, főleg ha ezt okossági és egészségi okok protegálják.

Az Est, 1914. április 8.

A budapesti Váci utca az 1920-as években (egykor.hu)