Városszerte sokfelé találkozunk kitaposott ösvényekkel. Ilyenkor felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ki a hibás: a gyalogos, aki szándékosan nem a kijelölt úton megy és barbár módon letapossa a füvet, vagy a tervező, aki nem oda tervezte a járdát, ahol a gyalogosok mozogni szeretnének. Az angol nyelvű szakirodalomban “desire path” néven emlegetett jelenségre számtalan példát láthatunk ebben a gyűjtésben. Szász László építészmérnök írása.
A gyalogosok mozgása viszonylag kiszámítható: általában vannak jól meghatározható kiinduló- és célpontjaik (például egy buszmegálló és egy irodaház bejárata, vagy egy metrómegálló és egy lakótelep), a két pont között pedig igyekeznek a lehető legrövidebb úton mozogni. Ha ezt a tervezés során figyelembe veszik, akkor nagy eséllyel ott lesz burkolt felület, ahol valóban szükség van rá.
A Járókelőre is érkeznek bejelentések ilyen kitaposott ösvényekkel kapcsolatban. Ezek alapján azt látjuk, hogy az illetékesek csak a legritkább esetben tudnak foglalkozni járdák, ösvények utólagos kiépítésével, mert forrásaik szinte csak a balesetveszélyes hibák javítását teszik lehetővé. Van azonban, ahol mégis sikerül változást elérni. Jó példa erre a Pöttyös utca, ahol a metrópótló megállójából a József Attila lakótelepre igyekvők inkább lemásztak a sáros ösvényen és a támfalon, minthogy kerülőt tegyenek. Itt szeptemberben épült egy lépcső, amit rögtön birtokba is vettek az emberek.
Ez a módszer akár tervezési eszközzé is válhat: például ha nem szeretnénk kitaposott ösvényekkel teli parkot látni, akkor még az átépítés előtt, vagy egy közbenső fázisban megfigyelhetjük, hogy merre mozognak az emberek, merre van kitaposva a fű. Valószínűleg nem követ el nagy hibát a tervező, ha oda tervez sétautat. Ezzel együtt az is kiderülhet, hogy ahova korábban tervezte, ott nincs is szükség burkolt felületre. A módszert a Széna tér átépítése kapcsán is lehetne alkalmazni, hiszen a buszállomás és a bódék elbontásával új helyzet állt elő, a gyalogosok most bárhol átszelhetik a teret.
A módszernek van egy közúti megfelelője is, ami a klímaváltozás miatt sajnos egyre ritkábban alkalmazható. Ehhez ugyanis hóra van szükség. Az angolul “sneckdown” (vagy “snowy neckdown”) néven ismert módszer lényege, hogy a havas, latyakos utakon látszanak az útkereszteződésekben azok a felületek, amik az autóforgalom számára fölöslegesen vannak kijelölve, az autósok ugyanis nem használják ezeket. Így kiderül, hogy valójában a szükségesnél jóval nagyobb területet foglalnak el a gépjárművek, míg a gyalogosok kerülőre kényszerülnek, vagy balesetveszélyes módon kelhetnek át az úton. A keréknyomok segítenek abban, hogy a csomópontok élhetőbbé és biztonságosabbá válhassanak: az áttervezés során szűkíthetők a gépjárműforgalom vélt igényei szerint kialakított útpályák, új zebrák és középszigetek épülhetnek, járdaszélesítéssel és növénytelepítéssel élhetőbbé tehető a környezet és megakadályozható a szabálytalan parkolás.
Ha ti is találkoztok a városban olyan kitaposott ösvényekkel, ahova járdát szeretnétek, jelentsétek be a Járókelőn! Havazásban pedig figyeljétek az útkereszteződéseket, és fotózzátok le, hogy mennyi fölösleges területet birtokolnak az autók!