Hogyan javíthat a nemek közötti egyenlőségen a jobb várostervezés?

Az 1990-es évek közepén a bécsi köztisztviselők meglepő dolgot tapasztaltak, miközben azt tanulmányozták, hogy kik használják a város közparkjait: a lányok kilenc éves koruk után már sokkal ritkábban látogatták a parkokat, míg a fiúk tizenéves korukban is ugyanúgy használták azokat. A kutatók megállapították, hogy a fiúk dominálnak a parkok kosárlabdapályáin és a játszótereken. A lányok esetleg átsétálnak rajtuk, de nem állnak meg játszani.

Hogy vonzóbbá tegyék a parkot a lányok számára, a parktervezők nemek szerint különítették el a tereket. Röplabda- és tollaslabdapályákat alakítottak ki a lányoknak, a nyitott területeket pedig tereprendezéssel elkülönülő részekre osztották fel. A padok számának növelése elősegítette a társasági életet. A lányok elkezdték többet használni a parkokat, és egyre nagyobb létszámban jelentek meg. A parkterületekért folyó versengésben a fiúk ezek után már kevésbé szorították ki a lányokat.

Fotó: freepik

Ennek a parknak a története csak egy a több mint 60 kísérleti várostervezési- és dizájn projekt közül, amelyeket Bécs városa a “nemek közötti esélyegyenlőség érvényesítése” közpolitikai koncepció részeként indított el. Miután Bécs az 1990-es évek eleje óta úttörő a nők számára kedvező várostervezési- és építkezési stratégiákban, minden szervezeti egységétől megkövetelte olyan stratégiai tervek és kezdeményezések bemutatását, amelyek támogatják a nők szükségleteinek, aggodalmainak és az átélt tapasztalatainak bevonását, hogy minden nemű városlakó számára igazságosabb szakmai döntések szülessenek.

A park esetében vajon megoldották a problémát? Talán nem. Noha a szándék jó volt, a megoldás felületes lett. Olyan tereket alakítottak ki, ahol a nemek közötti találkozások kevésbé valószínűek, anélkül, hogy foglalkoztak volna a probléma gyökerével: a fiúk és lányok közötti egyenlőtlenség dinamikájával. 

Ez a fajta megoldás a nemek közötti egyenlőség biztosítására a közterületeken nem szokatlan.

A várostervezés és a közterek kialakítása már régóta a meglévő használatra reagál, ahelyett, hogy lehetőséget teremtene teljesen új viselkedési formákra (mint például a fenti parkban a fiúk és lányok közötti beszélgetések vagy tárgyalások ösztönzésére).

Mivel a városi közterek tipikus használója a modernizmus megjelenése óta a fiatal, jól képzett fehér férfi, ez a kiindulási alap jellemzi minden más használói csoport városi tapasztalatait. Ez azt is jelenti, ahogy Saskia Sassen urbanista határozottan rámutatott, hogy a várostervezés és dizájn gyakorlata és annak eredményei nem gendersemlegesek. A dizájn térbelileg felerősíti az egyenlőtlenségeket, a rendszerektől kezdve egészen a különálló közösségi terekig. 

Miközben a társadalomtudósok, a politikai döntéshozók és a tervezők egyre gyakrabban beszélnek a befogadó és a nemek közötti egyenlőséget biztosító várostervezésről, meg kell győződnünk arról, hogy az intézkedések a kiváltó okokat célozzák meg, és nem csak egy nagyobb probléma felszíni megnyilvánulásait kezelik. Manapság, amikor a Stop Street Harassment érdekvédelmi szervezet megállapítása szerint a nők kb. 81 százalékát érte már utcai zaklatás, helyénvaló mélyrehatóbb megközelítést sürgetnünk. Ugyanakkor eltökéltnek és őszintének kell lennünk azzal kapcsolatban, hogy a tervezés mely kihívásokat képes önállóan megoldani. A nemi egyenlőség a közterületeken nem fog egyetlen stratégia vagy egy új elmélet révén megvalósulni, ezért három módszert fogunk megvizsgálni, amellyel a tervezők és a viselkedéskutatók közvetlenül beavatkozhatnak: a területfoglalás, a hiteles reprezentáció lehetővé tétele és a félelemérzet csökkentése.

A (köz)terek elfoglalása

A társadalmi nem a viselkedéssel szemben támasztott elvárások összessége, nem pedig alapvető tulajdonság vagy rögzített szerep. Például a nőktől elvárhatják, hogy a nemükhöz tartozó bizonyos sztereotípiák szerint viselkedjenek – legyenek kedvesek, szégyenlősek vagy együttérzőek. A nemek nonverbális viselkedését vizsgáló tanulmányok azt találták, hogy a nők nyilvános helyen visszahúzódóak, bátortalan vagy zárt testbeszédet alkalmaznak. Amikor a nők szembemennek ezekkel a nemi sztereotípiákkal azáltal, hogy érvényesítik jogukat a köztér használatához és ellenőrzéséhez, átalakíthatják azt, hogy mit is jelent nőnek lenni nyilvános helyen. 

Egyes megközelítések még szórakoztatóak is lehetnek. New Yorkban a város közlekedési hatósága pimaszul illusztrált táblákat helyezett el a metrókocsikba, felhívva a figyelmet a helytelen közlekedési etikettre, beleértve a ”kanterpesz” gyakorlatát is. Megcélozva egy olyan viselkedési formát, amikor a férfiak nagyobb teret foglalnak el nyilvános helyen, ez a kampány mindenki számára igazságosabb közterület-használatot teremthet. 

Ez a megközelítés erőteljesebb, ha egy közösségen belül jön létre. Vegyük például a Thorncliffe Park Nőbizottság (TPWC) alapítóit. Több mint egy évtizeddel ezelőtt ők kezdték meg az elhagyatott R. V. Burgess Park átalakítását Torontóban, amely egy sokszínű lakótelepi negyed közepén helyezkedik el, ahol túlnyomórészt új bevándorlók laknak. Az általuk fémjelzett heti program az itt lakó nők termékeit felvonultató piac, valamint a közösségből származó nők és tinilányok által üzemeltetett kávézó. A nyilvános tér köré szerveződve a TPWC kibővítette a lehetőségeket, és a nőket közösségi döntéshozói szerepbe helyezte. 

A helyfoglalás ideiglenes tevékenységként is hatékony lehet. Egy jó példa erre a Mulheres Rodadas nevű brazil aktivista csoport, akik a riói karnevál ideje alatt rendszeresen feminista blokkpartit rendeztek, hogy elítéljék a városban tapasztalt utcai zaklatást és sovinizmust. Ahelyett, hogy zaklatás és erőszak célpontjai lettek volna a köztudottan túlfűtött karnevál idején, a nők tekintélyes szószólóvá váltak, akik tiszteletet követeltek. A Mulheres Rodadas azt tapasztalta, hogy a tiltakozás és az általuk elfoglalt tér azáltal, hogy a brazil kultúra egyik fontos eseményéhez kapcsolódott nagyobb nyilvánosságot eredményezett számukra. A Mulheres Rodadas tevékenysége a nemzetközileg ismert Take Back the Night Alapítvány kezdeményezésére építkezik, akik olyan demonstrációkat és akciókat szerveznek, amelyek a nők biztonsághoz való jogára hívják fel a figyelmet a közösségekben.

Másokat látni és látszódni

A történelem során, különösen a nyugati világban, a köztereket elsődlegesen a fehér, dolgozó férfiak kiszolgálására tervezték, míg a privát tereket a nőkhöz társították. Manapság már világszerte a városok tervezői és lakói egyre több ötlettel állnak elő azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent a nők jelenlétének elfogadása a nyilvános terekben. 

Vegyük a gyalogosátkelő jelzőtábla példáját. Néhány városban megváltoztatták a férfi sétáló figurát, női külső jegyeket adva neki, hogy növeljék a nők reprezentációját. De ahogy a bécsi parknál is, néhányan felvetették, hogy ez a megoldás is hozzájárulhat a problémás nemi sztereotípiákhoz a helyenként az ábrázolásban alkalmazott copfok, szoknyák és retikülök miatt. Vajon a design jobban is meg tudja jeleníteni a nőket a nyilvános- és közterek tárgyain? Az egyik út a designerek számára, ha munkájukat befogadóbb kutatási módszerekre alapozzák. Baltimore-ban egy 2017-es közösségi életet vizsgáló kutatásban megkérdezték a Y-Not Lot, egy helyi civil szervezet által szervezett “csináld magad” közösségi művészeti program résztvevőit. A Neighborhood Design Center által vezetett kutatás többfajta adatot gyűjtött. A megfigyelésen alapuló adatok alapján, ahol a megfigyelők tippelték meg az általuk látott látogatók nemét, arra jutottak, hogy a rendezvény látogatóinak 60%-a férfi és 40%-a nő volt. A kérdőív alapú adatok azonban más képet festettek. Azt mutatták, hogy mindössze a látogatók 45%-a vallotta magát férfinak, 53%-a nőnek és 2% pedig egyéb neműnek. A designerek követhetik a társadalomtudományokat, de aktívan be is vonhatják a kutatásba az embereket, ezzel csökkentve a megfigyelői torzítást, és több apró részletet is felfedhetnek a nemi szerepek megjelenéséről egy adott térben.

A reprezentáció nem csak az arcok és testek láthatóvá tételéről szól, hanem az élményeket is meg kell mutatnia. A Hollaback egy nonprofit, globális platform nők és LMBTQ emberek számára, ahol elmondhatják és térképre tehetik az utcán átélt zaklatásaik történetét. A Hollaback New Orleansban plakátkampányokat és “kréta sétákat”  szervezett az utcákon, ahol a járókelők szembesültek a nők és néhány férfi addig láthatatlan zaklatásának történetével. A Hollaback máskor egy csoportot szervezett, akik feminista műveket festettek a falakra New Orleansban, ezzel is érdekvédelemre és közös fellépésre használva a közterületet. Akár érzékeny kutatásokon keresztül, akár kreatív kommunikációs stratégiákkal, ha az emberek elmondhatják saját átélt élményeiket, az megváltoztathatja, ahogy a többiek látják a tereket. Mások és saját magunk igazi énjének látása és láttatása kapcsolódik ahhoz az érzéshez, hogy egy térhez, közösséghez vagy egy szélesebb társadalomhoz tartozunk. Designerekként fontos, hogy elgondolkozzunk rajta, kit és hogyan reprezentálunk, és hogy az alkalmazott módszerek és megjelenítések segítő szándékúak legyenek, ne pedig újabb sztereotípiához vagy skatulyázáshoz vezessenek, ezzel aláásva a kiszolgáltatott csoportok láttatására törekvő intézkedéseket.

A félelemérzet nemi vonatkozásainak csökkentése

Azok a tervezők, akik a nők preferenciáit is szem előtt tartva kívánnak tereket kialakítani, gyakran a biztonság kérdését tartják megoldandónak: bűnmegelőzési tervezési stratégiákkal, vagy a nőkre jellemző mobilitási- és városhasználati szokásokat felmérve fejlesztenek. A világ számos részén a nők közterületeken való aktivitása, a közéletben való szereplése múlik ezeken a változásokon.  A nők ugyanis gyakran alacsony biztonságérzettel közlekednek a köztereken, a férfiak által elkövetett erőszaktól tarva. Mégis, időnként a nők biztonságát célzó tervek paradox módon ellentétes eredményeket érhetnek el.

Fotó: Matthew Henry, Unsplash

Ezt a megállapítást az 1980-as években végzett kutatások is alátámasztják. Az angliai Readingben dolgozó szociológus, Gill Valentine kimutatta, hogy a nők kockázatérzete magasabb bizonyos környezetben, például sötétben, elszigetelt, távoli, lakatlan, nehéz látási viszonyokkal rendelkező helyeken. Az ilyen területeket igyekeznek is elkerülni. Valentine elmélete szerint a nők ahelyett, hogy minden nap “üss vagy fuss” üzemmódban élnének, az aktuális hírek és narratívák alapján előzetes elképzeléseket teremtenek a nem biztonságos terekről. Újabb keletű kutatások alapján a nők biztonságérzete tehát inkább a potenciális veszélyekről alkotott képeken vagy elképzeléseken alapul, mint megélt tapasztalatokon. A kutatások azt mutatják, hogy a nők elleni férfierőszak fenyegetése olyan mélyen beágyazódott az uralkodó narratívákba, amelyeket a nők minden kultúrában magukban hordoznak, hogy ezek alakítják a nők mindennapi életét. Gyakran ennek megfelelően változtatnak szokásaikon, behatárolva tevékenységeiket és útvonalaikat, még olyan helyeken is, ahol a valós veszély meglehetősen ritka. A nemek közötti egyenlőség szempontjából tehát a bűnözés vagy a veszély érzékelése bizonyos esetekben nagyobb problémát jelent a bűncselekmények előfordulásánál. Ez a probléma mélyen gyökerezik a nemek szempontjából egyenlőtlen hatalmi dinamikában.

A kihívást fokozza, hogy a biztonság javítását és a bűnmegelőzést célzó tervezési eszközök valójában visszafelé sülhetnek el, amikor a biztonság érzékelésének javításáról van szó. Például a közvilágítás javítására gyakran olyan fényes reflektorokat használnak, amelyek sötét zónákat is létrehoznak. A szimbolikus akadályok, mint a sövények és falak elriaszthatják a betolakodókat egy ingatlantól, ugyanakkor korlátozzák a láthatóságot, és olyan helyeknek tűnhetnek, ahol egy potenciális támadó bújhat meg. Ezek a kialakítások elriaszthatják a nőket a nyilvános terek használatától. Más szóval, fel kell tennünk a kérdést, hogy a meglévő tervezési palettánk képes-e a nők valós és vélt, rendszerszintű és tapasztalt biztonsági aggályaira válaszolni a köztereken?

A városi tér befogadó és méltányos alapelvek mentén történő alakítása soha nem kapott akkora szerepet, mint napjainkban. A gyakorlati megközelítés alkalmával azonban alázatosan fel kell ismerni a tervezés korlátait. Bár a tervezés kulcsfontosságú, a tér végső soron a társadalmi kapcsolatok és tevékenységek eredménye.

A fordítást Albert Zsuzsa, Barci Réka, Csősz Ignác és Ghira Zsófia a Járókelő Közhasznú Egyesület önkéntesei készítették a Behavioral Scientist eredeti cikke alapján.

A Járókelő Közhasznú Egyesület működteti a Járókelő.hu közterületi hibabejelentő oldalt, amely segít a városlakóknak abban, hogy bejelenthessék a kátyúkat, leszakadt szemeteseket, lekopott zebrákat, összetört megállókat, az elhagyott autókat és sok más problémát, amelyet közterületen tapasztalnak. Ne menj el a problémák mellett! Jelezd nekünk, és segítünk, hogy a panaszod, a kérésed eljusson a megfelelő illetékeshez. Légy részese a megoldásnak, te is tehetsz a környezetedért!