Kontent • 12 nap
Nápoly (olaszul Napoli, nápolyi nyelven Napule) Dél-Olaszország legnagyobb városa. Lakossága 2025-ben megközelítőleg egymillió fő, elővárosokkal körülbelül a kétszerese. A Nápolyi-öböl északi partján, a Vezúv közelségében fekszik. Már az i. e. 7. és 6. században Parthenopé néven virágzó kolónia volt. Itt található a világ egyik legszebb görög-római gyűjteménye is. Híres szépségéről, konyhájáról és nem utolsó sorban futballcsapatáról, az FC Napoliról. Itt játszott a nyolcvanas években Maradona, aki 86-ban ”isteni kezével” érvényes gólt szerzett a Mexikói VB-n az angolok ellen.
A film nem Maradonáról szól, a futballhoz csupán annyi köze van, amennyire egy, az akkori években felnövő ifjú számára ez jelentőséggel bírt. Paolo Sorrentino filmrendező 1970-ben született Nápolyban, 14 éves volt, amikor Maradona átigazolt a Napoli csapatához. Önéletrajzi emlékeit használta fel az Isten keze című munkájában. Filmbeli alteregóját Fabietto Schizának hívják, s a népes Schisa família tagja.
A több mint kétórás mű első fele, - majdnem egészen pontosan az első órája - ennek a jellegzetesen olasz családnak káprázatos, lenyűgöző tablója. Akad itt minden, amit csak a józan ész elbír, a kiterjedt rokonság a közel lakó ismerősökkel együtt egy olyan kompániát alkot, melynek bűvkörében szinte elröppen az idő. A hatalmas keblű, magamutogató Patrizia néni, a brutális külsejű Gentile asszony, a négy Schisa-fivér, - köztük az álmodozó Fabiettoval - , az arisztokratikus megjelenésű Focale bárónő, mind-mind elevenek, magával ragadják a tekintetet, megbotránkoztatnak, megnevettetnek, egész egyszerűen nem hagynak minket közömbösen.
Az olasz film roppant öröksége tükröződik ezekben a karakterekben, felvillanak Fellini hősnői, Gassman nagybácsi alakjai, maga Fabietto pedig egyfajta Pasolini-figura (Fabietto-Ninetto párhuzam) – mindaz, ami körülöttük zajlik (a háttérben Nápoly figyel csendesen) Daria D’Antonio operatőr(nő) pazar képsorain megjelenítve joggal kapott Oscar-jelölést. Azonban a történetben fordulat következik be, a második óra elgondolkodtatóbb, lassabb, melankolikusabb árnyalatai már nem tartják annyira fogva a figyelmünket.
Holott itt is nagy dolgok történnek, sőt, itt történnek az igazán nagy dolgok. Az eddig többnyire passzívan szemlélődő, tétova fiatalember itt veszi kezébe a dolgok irányítását, itt dönti el, filmrendező lesz. A jelenetek továbbra is gyönyörűen megkomponáltak, a sok filmes/irodalmi utalás is csak dicsérhető, egyes-egyedül a vágószobában döntöttek rosszul (mondom ezt laikusként a karosszékből okoskodva) amikor úgy vélték, hogy mindenképpen 120 perc fölé kell emelni a filmidőt. Soknak tűnik. El is úszott az Oscar (nem feltétlenül ezért), bár legalább az operatőr megérdemelte volna, illetve a főszerepet játszó Filippo Scotti is figyelemre méltó alakítást mutatott.
Bosszantó részletek akadnak, ezeken nem lenne illő fennakadni, mégis zavaró annak, aki a 86-os életkörülményekkel, divattal, öltözködési formákkal képben van. Sajnos alig fordítottak figyelmet a korhű megjelenésre, ezt egy állandó jelleggel a srác nyakában lógó walkman próbálja leginkább szimbolizálni, néhány farmer, illetve az archív sportfelvételek, - a hajviseletek például alig. Az egyik utolsó jelenetben Fabietto egy Antonio Capuano filmet néz a moziban, aminek a forgatásán jelen is volt - miközben Capuano első filmje, a Vito és a többiek csak 1991-ben jelent meg. Mindez így együtt mint időutazás, sajnos nem működik tökéletesen. Mint időtálló tanmese a felnőtté válásról – kötelező tananyag lehetne. Hát így… 8/10
A filmhez magyar szinkron nem készült, feliratozva mutatták be a mozik.
